Dürrögj, dürrögj, Adyton!

Magyar Narancs, 1993. március 25.
Simon Géza Gábor cikke

(részlet)

Az egypólusú lemezkiadásban nem sok babér termett a magyar dzsesszt új gondolatokkal megtermékenyítő elméknek. Binder Károly, Dresch Mihály, Grencsó István, Szabados György, Szabó Sándor nem tartoztak a favorizált előadók közé. Kettőjüknek, Grencsónak és Szabónak, még egyetlen korongja sem jelent meg az állami kiadónál. Még akkor sem, amikor megszűnt a monopólium, és szabadabb, magyarabb szelek kezdtek fújni a Hungarotonnál. Még mindig nem kellenek azok a zenészek, akik már a 70-es évek végén (!!!) bemutatták azt a fajta nemzeti dzsesszzenét, amelyre egyes európai országokban a mai napig sem találtak rá. Az állami cég urainak derogált keblére fogadni a nemzeti kultúra letéteményeseit, és ezért az említett zenészek nagyobbik része az általuk is alapított Adyton Kulturális Egyesület lehetőségeit felhasználva adja ki lemezeit.

Bizonyosfajta hiánypótlásra, a kulturális értékeknek az állam által el nem végzett megóvására vállalkozott a Szabados György második lemezének címét zászlójául lemezmárkájának választó Adyton. Az egyesület "csak" négy LP-t adott ki, de milyeneket! Más új hazai labelről eddig nem mondható el, hogy ennyire a zenei minőséget helyezte volna előtérbe.

Kevés olyan istenáldotta tehetség született magyar földön, mint Grencsó István, mindenfajta szaxofonok, klarinétok, fuvolák, no meg a tárogató avatott mestere. Első és mindeddig egyetlen korongját Grencsó Kollektíva 1988-89 címmel adta ki. Maga a tény, hogy Grencsó eddig nem kapott lehetőséget, botrány! Ha az Adyton semmi mást nem tett volna, csak ezt a lemezt jelenteti meg, akkor is aranybetűkkel kellene beírni a kiadó nevét a magyar dzsessz aranykönyvébe… Külön bravó a lemezborító fantasztikusan kifejező fotóművészi teljesítményéért - Grencsó Istvánnak. Summa summarum: a Grencsó-lemez csillagos ötöst érdemel (Adyton 001)…

A mindössze ötödik (!) Szabados-LP teljes vértezetben mutatja be a zeneszerző-zongoraművészt, akinek egyetlen zongora áll rendelkezésére, hogy bemutassa életműve egyik csúcsát, a Koboz-zenét, amely testvérek között is több mint egy évtizedet várt a felvételre. A lemez Szabados-kompozíciói jól felépített, kimunkált darabok, amelyek messze esnek mindazon főbb irányzatoktól (van belőlük vagy kétszáz a ragtime-tól a világzenéig), amelyeket manapság dzsesszzeneként tartanak nyilván szerte a világon. Szabados egykoron dzsesszkoncerteken (ELTE Jazzfórum, Közgáz Jazzklub, Kassák Jazzklub stb.) lopta be a magyaságtudatot az ifjonti lelkekbe. Zenéje, sok egykori "versenytársa" zenéjével ellentétben, túlélte a dzsesszklubrendszer összeomlását. A főnixmadár újraéledt. Dürrögjön még nekünk sokáig (Adyton 004)!