A GYŐRI NEMZETKÖZI JAZZKONCERT-SOROZAT INDÍTÁSA

„És akkor jöttünk mi, vidéki suttyók és Kiss Imrét megkerülve, kihagyva, 1982-ben összehoztuk az első nemzetközi jazznapunkat, amely a szocialista időszak minden tekintetben első független szervezésű koncertje volt. Az első nem állami vagy tanácsi (önkormányzat szoci előde) szervezésű koncert. Erre magunk is csak később jöttünk rá, mert nem ez volt a cél, hanem egy új jazzvilág megmutatása Magyarországon.

A dolog mögött volt egy magyar hagyományoktól eltérő jazzfelfogás, koncepció, amely a korábbi írásrészből értelmezhető. A később két éves nyolc koncertnapos sorozattá vált ötletben olyan megkérdőjelezhetetlen, első vonalas muzsikusokat hoztunk az országba, amelyhez mérhetők ritkásan fordultak meg a Kiss Imre által kontrollált mainstream jazzvilágban. Mert pl. Anthony Braxton, aki a sort nyitotta, nem egyszerűen egy jó muzsikus volt, hanem pályafutásának csúcsán álló „király”. Az akkor megkérdőjelezhetetlennek tartott Down Beat jazzszaklap éves kritikusi minősítési listáján, több helyen is az első-második helyen állt. Avantgardista muzsikus létére. Nemcsak muzsikusként, hanem komponistaként is. Lehetett ezt itthon leavangardozni, de ha az amerikai Biblia leírta, azt azért nehéz volt nyíltan támadni vagy cikizni. Az már inkább önmagában volt ciki.

Erősen indítottunk és melléraktuk az akkor általunk legjobbnak tartott magyar minőséget - feltörekvőket, a fiatal erőket, és a nagy öregeket: Binder Quintett (benne az akkor még önállóan nem próbálkozó Dresch Misivel), Masina Jazz Csoport Kőszeg/Szombathelyről (benne Grencsó Istvánnal és Geröly Tamással) és a Szabados trió (Gyuri bácsi talán legjobb kamaraformációja) Vajda Sanyival és Faragó Kázmérral.

A dolog annyira hihetetlen volt, több későbbi jazzfan törzsközönségünk elmeséléséből tudjuk, hogy azt hitték, hogy ez csak valami lemezbemutató, vagy valami kacsa és nem jöttek el. De a dolog még így is működött, mert voltak, akik hittek a honiak közül, de meglepetésünkre a környező országokból is szépszámú közönség verődött össze, különösen az akkor félkapitalista Jugoszláviából és még Ausztriából is. Hiába, azért Braxton akkor nagyon nagy név volt.

Rendesen megtelt az Ifjúsági ház aulája és nagy volt az izgalom, amely az egész rendezvényt körüllengte, hiszen a többség tudta, hogy mit művelünk, hogy ez nem egy sima koncert jó zenészekkel. Sőt, egy kicsit még az ott lévők is kétkedtek, hogy egyáltalán lehetséges mindez? Most már bevallom őszintén, bennünk is voltak kétségek és olyan sok volt a buktató, hogy szerencsés csillagzat kellett ahhoz, hogy ezek mindegyike jól álljon.

Ráadásul Braxton még nem érkezett meg a koncertek kezdetére. Mi hívogattuk a hegyeshalmi határállomást, mert nem a mobilos korszakban éltünk még, hogy átlépték-e a határt? Akkor nyugodtunk meg, amikor ezt közölték velünk a határőrök. Aztán a közönség között is elkezdett terjedni a hír, lehetett látni, érezni. Egyre sűrűbbé vált a levegő, ami persze a magyar zenészeket is stenkelte. Pontosan tisztában voltak ők is a helyzet erejével, fontosságával. Kiss Imre is ott volt persze. Mi nem hívtuk, sőt, nem is ismertük személyesen egymást, mert nem tartoztunk ahhoz a körhöz, aki érintkezett vele. Egyszerűen nem volt dolgunk egymással. Kicsit sajnáltam, mert láttam, hogy olyan közutálatnak örvend a jazzkedvelők körében, hogy a széksorok melletti lépcsőn állva az emberek mintegy véletlenül meg-meglökik, mintha véletlenül nekimentek volna. Mai szóval polgári engedetlenség állt elő.

Aztán Braxton kicsit lehűtötte a kissé mindig is hűvös zenéjével a közönséget, de aztán könnyen belement félve előadott ötletünkbe, hogy a második szettben a Szabados trióval lépjen fel. Gyorsan felmérte a helyzet jelentőségét és idomult hozzá. De a híres zenészekre nem jellemző módon meghallgatta Binderéket, Szabadosékat. Ez az egyszeri hallgatás lett az alapja az együttműködésnek, amely a vártnál sokkal jobban sült el. Jól tudjuk, hogy az ilyen spontán improvizációk, egymás kellő ismerete nélkül lehetnek rossz eredményűek vagy udvarias „megcsináltuk” jellegűek. Na, ez nem az lett, mert a magyarok annyira fel voltak pörögve, hogy Braxtont is kibillentették hűvös, professzoros mentalitásából. Pár perc egymás keresése után a dolog egyszerűen elszállt. Szabados és Braxton is a konstruálás mestere, de itt erről szó sem volt, szabadon áramlott a zene csodálatos ívet leírva. Egy Szabados szóló alatt Braxton a színpad mellett ácsorgó Dresch Misit is felhívta a színpadra, Misi annyira izgatott volt, hogy már a színpad mellett elkezdte fújni a szólóját, mindez jól hallatszik a felvételen, kicsit később Kázmért Baló Pista váltotta. És lassan kiderült, hogy a nagy avantgardista otthonosan mozog a modern jazzben is.

Erős kezdés volt, erős híre terjedt, nemcsak itthon, hanem a Jazz Forum (angol nyelvű lengyel jazzszaklap) révén Európa szerte. A folytatás szellemi részét ez alaposan megalapozta, és rá két hónapra jött a héttagú Roscoe Mitchell Band, másik nagyágyú, később a Rova Saxophone Quartet, majd ismét Braxton, de most George Lewis-zal és a többiek.

Egyébként Braxtonban egy rendkívül szerény és csendes, sztárallűrök mentes embert ismertünk meg. Nemsokára egy lemezt is felvett Szabadossal: „Szabraxtondos”, de – Isten bocsájtsa - szerintem a spontán koncert nekem jobban tetszett, mint a konstruált lemez. Ilyen a szervezői elfogultság. Egyébként a felvétel megvan a koncertről. És itt jön megint Rudi Kraus a képbe, mert ő kezdeményezte a „Szabados György világa” weboldal létrehozását és ott hallható az említett felvétel.

És hogy mi történt az első győri jazzfesztivállal párhuzamosan Budapesten...

A sok megélt, furcsa tapasztalás közül most csak egyet említek példaként, amely szintén jól mutatja szocializmus anakronisztikus voltát. Már a Győri Nemzetközi Jazzkoncert-sorozat második évfolyamában, 1983-ban történt, hogy sikerült „elkapnunk” Abdullah Ibrahim, korábbi nevén Dollár Brand világhírű zongoristát, együttesével. Ő is nagyon nagy fogás – lett volna, ha nem bukik meg a koncert a következők miatt. Dollár Brand dél-afrikai állampolgár volt, de ebben az időben, tartósan az USÁ-ban élt és prosperált. Mindkét fél nagyon akarta a koncertet, kivéve a magyar hatóságok. Ha Brand amerikai állampolgár lett volna, szó nélkül megkapja percek alatt a vízumot a határon, mind Braxton, Michell és társaik, mert a szocialista kormányzat ekkor már nagyon jóban szeretett volna lenni az USÁ-val. Elsősorban a szocializmus érezhetően emelkedő életszínvonalának fenntartásához szükséges kölcsönök miatt.

De Brand sajnos dél-afrikai állampolgár volt és akkor az egész szocialista tábor mélységesen elítélte és a diplomácia kapcsolatot is megszüntette a dél-afrikai un. „apartheid-rendszerrel”. Ami tényleg csúnya dolog volt, mert akkor még a „maroknyi” fehér ember uralkodott a dél-afrikai feketéken. Ami aztán Mandela áldásos tevékenysége miatt a 90-es évek elején összeomlott. No, ezért a tényleg elítélésre méltó rendszer miatt nem kapott Dollar Brand vízumot Magyarországra. Csak az volt a bibi a dologban, hogy Brand szín fekete volt, azaz üldözött, még csak nem is élt otthon emiatt!!! De ezt hiába magyaráztuk a magyar szerveknek. Így sajnos pótolhatatlanul elmaradt egy olyan koncert Győrből, Magyarországról, amely fénykorában mutatta volna meg a később dél-afrikai nemzeti hőssé váló Dollar Brad Abdullah Ibrahimot.
 

Hartyándi Jenő

egykori klubvezető, szervező

Győr, 2012