ÚJRAKEZDÉS

1980 közepén szereltem le és nagy erőbedobással nekiálltam a jazzklub felélesztésének. Volt már mögöttem pár sikeres és sikertelen esztendő, amiből tanulhat az ember. A katonaság nagyon más tapasztalásokat hozott, de végül is azok is belém épültek. Egyáltalán nem cinikus hangsúllyal írom mindezt, mert egy nem önkéntes és tartós együttlétben is ki tud alakulni közösség, és a miénk a viszonylag jók közé tartozott. Ugyanakkor még bőven a szocializmusban vagyunk, 10 évvel a rendszerváltás előtt, és a mi generációnk igen jól el tudott lavírozni a hivatalos és a nem hivatalos együttlevési formák között. Gond nélkül tudtuk mindezt kezelni már a sereg előtt is, és ezek a tapasztalások jól jöttek, erősödtek a kényszerű összezártságban. Az én századom többségét hajdúsági keménylegények alkották, akikre teljesen igaz volt az a sztereotip mondás, hogy a „keménység vajszívet takar”. Sokat tanultam ezektől a többségében egyszerű és iskolázatlan legényektől, amit később rendesen tudtam kamatoztatni, elsősorban akkor, amikor elkezdtem a népi dolgokkal foglalkozni, népzenét gyűjteni, Erdélybe és a Vajdaságba járni. Még főiskolás koromban kezdtem el filmezni és szép lassan ebbe a műfajba is belecsúsztam.

De visszatérve a fő mániához, a jazzhez, ösztönösen éreztem, hogy valamit változtatni kéne a hozzáálláson, mert az abban az időben szokásos és ország szerte elterjedt klubozási módszer kezdett ellaposodni. Oda volt már a klubtagok furcsaság miatti lelkesedése, közben egyre jobban átláttuk a jazzvilág múltját, történetét és jelenét. És észrevettük, minél komolyabb előadókat akarunk a klubtagok elé tárni, az őket egyre jobban riasztja. Eddigre már lefutóban volt a jazzrock hullám, ami a jazz műfajának 70-es évekbeli nagy felfutását okozta. Ekkor már a jazzrock előadók többsége rég kiüresedett, virtuóz futamokban élte ki magát és ezzel etette közönségét. A mélyebb tartalommal bíró előadók pedig egyre népszerűtlenebbek lett. Emiatt az országban lévő jazzklubok többsége elkezdett sorvadni, elveszteni közönségét. Sokan ez ellen azzal próbáltak védekezni, hogy egyre populárisabb irányba mentek el, de látszott, hogy már az sem segít, mert hát az ilyen divathullámok jönnek és mennek. A közönség egyre nagyobb részét lassan más izgatta. Új divathullámok jöttek, és persze azok is csak elmentek, ez a divat rendje.

Csak hát ott volt a „baj”, hogy mi, egy szűk fanatikus mag, túlságosan belemélyültünk már a műfajba, és ahogy mondani szokás, rajta ragadtunk a szeren. Ráadásul többen ekkor már a jazz kreatív, avantgarde, free ágai mellett tettük le a voksot, amelyek alapszinten sem voltak sosem népszerűek. Ugyanakkor e műfaj körül, lévén magyar mestere is, Szabados György személyében, egy országot behálózó kör kezdett felépülni. Nemcsak zenészek, hanem a szervezés, a kritika és publikáció területén is.

Amíg alig látszottunk, nem is volt baj ezzel, hanem amikor a kör elkezdte meresztgetni a körmeit, a magyar jazz – a szaporodó nemzetközi tapasztalataink hatására felismert belterjes, többségében amerikai mintákat utánzó - belterjes zenészvilága összezárt, pontosabban kizárta a Szabados kört, akik egyfajta karakteres magyar jazzmuzsika megteremtésén fáradoztak. De ne ugorjunk ennyire előre, mert még eme új mozgások elején tartunk, pontosabban ott, hogy a jazzklub 1981 évi, igaziból 1980 végi újraindításánál már munkáltak bennünk eme gondolatok, de kellett egy év, amire beértek és aztán nagyon el is durrantak. Nemzetközi Jazzkoncert-sorozatunkkal számos tabut döntöttünk meg és mi lettünk az avantgarde jazzközpont Magyarországon, amelyet már nemzetközileg is kezdtek ismerni, jegyezni.

Hogy új útra merjünk lépni, és ne a kommersz iránnyal keressük az egyre fogyó, divathullámon lovagló közönség kegyét, karakteresen más utat kellett választani. És teljesen más közönségréteget, egy egyre erősödő szubkultúrát kellett felépíteni, amelynek egyik lába már egyre izmosodott, a Szabados zenészkör tekintetében. Az ő bemutatásukat és publicitásukat, kritikájukat kellett más szintre emelni, amit végül úgy értünk el, hogy nemzetközi közegbe helyeztük őket, ráadásként a bálványként tisztelt amerikai avantgarde Istenek közé. Mindez olyannyira bejött, hogy teljesen átértelmezte országos és nemzetközi pozíciójukat – kifelé és önmaguk számára is. Nagyon erős lökéseket kaptak a fejlődéshez, kirekesztett helyzetük ellenére. Hiszen évekig hallgattam neves magyar muzsikusok szájából, hogy „azok” nem is tudnak zenélni, össze-vissza zenélnek, hogy csak a legenyhébb jelzőket írjam most itt le. Az idő végül is Szabadosékat igazolta. Ők nem bizonyultak divathullámnak, Szabados halála után is, napjainkban, egyre bővülően él a mozgalom és jelenleg egyértelműen reneszánszát éli. Rengeteg fiatal muzsikus jelent meg az utóbbi években az avantgarde, kísérletező zenei világ különböző alműfajaiban. És ebben az országos mozgalommá duzzadt folyamatban Győr az elmúlt 30 évben, több szakaszban, központi szerepet játszott. Nemcsak a koncertek szervezésében, hanem lemez és CD, szakmai folyóirat kiadásában, valamint nemzetközi kapcsolatépítésben is.

De kanyarodjunk vissza még egy kicsit a helyi realitásokhoz, mert a 80-as évek elején Győrben is már más idők jártak, többféle szempontból. Az ifiház is átalakult. A neve is változott Petőfi Sándor Ifjúsági Ház-ról Petőfi Sándor Városi Művelődési Központra. Az ifjúsági és közösségi tevékenységeknek helyet/teret adásról a hangsúly az általános művelődés irányába mozdult. Persze húszon pár évesen már én is kikerültem az igazán ifjúnak tartottak köréből. Az ifiház vezetése is megváltozott, a jazzkedvelő és művelő Scharek Bélát eltávolították, helyette pártember került főnöknek, már a nevére sem emlékezem, nem is volt lényeges, de szerencsére a város kultúrházainak összevonása után helyettesnek Győrkös László került oda, aki végül is annak idején elindított bennünket, engemet a szabadhegyi Művelődési ház diszkóversenyéről, mit akkori és ottani igazgató. Ez nem volt rossz jel.

Ekkorra már országosan ismert szervező voltam és Győrnek az országos jazzhálózaton belül egyre inkább a fent részletezett, avantgardista szerepe kezdett egyre határozottabban körvonalazódni. Mint már jeleztem, 1981-ben még egy rövid ideig kísérleteztünk a jazzklub új formájának keresésével, a fentieken túl azért is, mert ekkora már a lemezmutogatós, magnószalagos klubdélután ideje kezdett lejárni. Egyre inkább az élő jazz, azaz a koncertek igénye került előtérbe. A magyar együttesek száma véges volt és egy része számunkra/számomra már avíttas és öreges, amerikai mintákat utánzó, stb. volt. És első nyugati utunk hozta meg az ötletet és megoldást, nemzetköziség kell a magyarnak, csak máshogy, mint eddig a pármegbízásból dolgozó Kiss Imre rádiós fesztiváljai.
 

Hartyándi Jenő
egykori klubvezető
Győr, 2016. január 7.