Bohumil Hrabal (1914-1997) egyik legnagyobbika napjaink közép-európai irodalmának. Sajnálatos 1997-es halála tette befejezetté életművét, és még a halála is annyira hrabali volt...

    Hrabal többnyire a sörözői beszélgetéseket, történelmi eseményeket és saját életét vegyítette egybe írásaiban, de nem annyira magáról, inkább arról írt, amit az emberek beszélnek, ám önmagán szűrte át ezt a vég nélkül folyó szóáradatot, és tette azt művészete részévé, ahogy a mester a színes kődarabokat teszi helyükre, és alakítja őket csodás mozaikká. A morcos öregember, aki csak arra vágyott, hogy hagyja végre mindenki békén, gyötrelmesen vágyott ugyanakkor mások szeretetére, törődésére, és ki is fejezte ezt írásaiban: a legszomorúbb, legtragikusabb helyzetekben is lát humort, az élni akarás vágyát, mélyen emberi érzelmeket (az apagyilkosságért elítélt szabadulásakor visszamegy a falujába, Lidicébe, amelyet a németek nyomtalanul eltüntettek a föld színéről, majd miután senkit nem talál, felháborodottan számon kéri anyja hollétét a náci megszállók rettegett parancsnokán, akiben, mégha mulatozás közben éri is a kérdés, akkor mintha megrendülne valami... mert ez annyira szokatlan, mert ez annyira őrült, annyira emberi...).
    Hrabal "a nép nyelvén, a népről, a népnek" ír ugyan, de nem mások elvárásai szerint, ahogy a sablonos szocreál várná. Hrabal a totális realizmus híve. Művészetté emeli a köznép beszédét, amit sem a művészek nem beszélnek, sem a köznép nem tudná azt artisztikussá formálni.
    Együtt sírunk, együtt nevetünk és együtt vágunk be pár sört vele vagy nélküle, olvasván írásait, akár ismerjük, akár nem... Nevelőapjának, a merev, humortalan Francinnak kissé ütődött Pepin bátyja (Jozef) volt az egyik legjelentősebb múzsája, a belőle ordító hangon áradó vég nélküli szófolyam, amely a zűrzavar helyett performance jellegűvé, művészetté alakul át menet közben, mélyen meghatotta és alakította művészetét.
    Menjünk el Prágába, de előtte olvassunk Hrabalt, a vizit közben ugyanis nem lesz rá időnk, de utána menthetetlenül rajongói leszünk, belátjuk, hogy csehnek lenni gyönyörű érzés lehet...