Napok óta „azon gondolkodám…”
kérdéssor a népfőiskolai mozgalomban rejlő közösségi válságkezelő lehetőségekről

Már mostanság jól érzékelhető, hogy a népesség jelentős része, aki egyáltalán komolyan vette a kialakult helyzetet és az arra adott állami kezelési, elterelési módszert, az ugrásra készen az eddig megszokott kerékvágásba való visszatérésre készül! Vágyik!!!

1. kérdés:
Vissza lehet-e térni a vírus megjelenése és a kényszerintézkedések előtti életformához?
Magam nem tudom a választ, de akár igen, akár nem lesz a valóság, mindenképpen nem ártana gondolkodni a visszatérés lehetséges, új, netán a hagyományos módszereink leporolására épített útjain. Mindez számos alkérdést vet fel bennem, amit e felhívásféleségben, terjedelmi okokból nem írok le. De tán a legfontosabbat felteszem.

2. kérdés:
Meg tudunk-e fogalmazni egy önfenntartóbb utat a fogyasztás vezérelt, növekedéskényszeres fő csapással szemben?
Az új utak keresése már eddig is sokféleképpen és sokak által megtörtént. De most új, gyökeresen új helyzet fog hamarosan előállni és valószínűsíthető, hogy sokak számára - véltetően többek számára, mint eddig – hittel teli tudatos vagy épp ellenkezőleg, kényszeres választási lehetőséget kínál, akár csak egyetlen lehetőségként. Emiatt valószínű át kell fogalmazni a korábbi gondolatokat.
Itt kitérhetnék a környezeti problémák lehetséges megoldáskeresésére és sok minden másra, amelyek kérdésként vetülnek fel a jövőt illetően, de nem teszem. Önmérsékletet gyakorlok, hogy hátha a tömörség végett végig olvassátok levelemet. De a számomra fő kérdésnek számítót azért felteszem.

3. kérdés:
Elképzelhetőnek tartjátok-e, hogy a népfőiskolai gondolatkör egy általunk tovább gondolt formája, betöltheti-e a társadalom közösségalapú megújulását? A közösségek alakításának, újjáalakításának oktatási misszióját?
Itt egyfajta kistérségi, régiós inkubátor szerep sejlik fel bennem. Olyan többségében civil alapú szerveződések hálózataként, akik tulajdonképpen eddig is főként ezt tették, még ha nem is nevezték népfőiskolának magukat. A művelődési ház rendszert személy szerint nem erőltetném, mert az a végét járja. Ott működik esetlegesen jól, ahol kellő fanatizmussal és hozzáértéssel megáldott embert raknak e posztra. Ahol ellenben a polgármester unokahúgáé a terep, ott nyilván mások a preferenciák.

Itt kis történelmi kitekintésként muszáj összefoglalnom azt a mára kissé elhomályosult tényt, hogy a II. Világháború előtt több ezer, önálló, természetes közösség volt Magyarországon (olvasókör, iparoskör, sportkörök, stb.). És nagy örömömre szolgál, hogy ezt az utóbbi időszakban Závogyán Magdolna, a Nemzeti Művelődési Intézet ügyvezetője is rendszeresen hangoztatja. A szocializmus azonban kezdésként leradírozta ezen közösségi formákat. Helyettük, pótszerként hozta létre a (jól ellenőrizhető) kultúrház-rendszert. Mi már többségében ebbe nőttünk fel és természetes közösségi minta híján, élveztük ezek adottságait. És tudtak ezen formák is jól működni, ha hiteles vezető került beléjük. A mélyebb belebonyolódás helyett azzal zárnám e történeti alapú gondolatsort, hogy nagyon érdekes, de a rendszerváltáskor és utána is sokáig, fel sem merült, hogy segíteni kellene a „természetes közösségek” visszaépülését.
4. kérdés:
Nem lehetne-e a népfőiskolai hálózat a „természetes közösségek” visszaállításának oktató és mentor háttere?
Lehet, hogy illúziókkal telített vágy részemről, de ha esetleg képesek lennénk a fenti gondolatkör elméleti és gyakorlati megvalósítására szövetkezni – Kárpát-medencei kiterjesztéssel –, és mindezt időben – azaz hamarosan - fel tudnánk mutatni, akkor hátha a politika válságkezelő programjainak részeivé válhatnánk. Ahelyett, hogy ismét egy lyukas zsákba tömnék a pénzt…

Üdvözlettel

Hartyándi Jenő
Győr, 2020. április 22.